Számomra a múzeum egy olyan 'felelősség', mely az adott kultúrtörténeti, történeti, egyház-, építészet-, művészettörténeti örökségünk védelme, gyarapítása, feldolgozása és bemutatása egy küldetés, hogy a sokszínű 'befogadó' - saját nyelvezettel rendelkező (értem itt a fogyatékkal élőket is) - elsajátíthassa ezt a tudásbázist, egyben egy tudatos szemléletformálás lehetősége, melyben múzeumunk értéket közvetítő küldetése kiteljesedhet. Sajátosságunk egyben kötelezettségünk, hogy archívumunk, történeti adattárunk hiteles feldolgozása folyamatos legyen. Egyházi vonatkozásban pedig a 'nihil obstat' minősítést biztosítsuk.
A múzeum 'közlése' véleményformáló, főképp, ha ezt célként tűzzük ki. (Megjegyzem, akkor is, ha nem.) Ha nem tekintjük célnak, egy idő után 'közlésünk' idejét múlt lesz, hatása csökken. Nagyon fontosnak tartom a ’tudatosságot’, főképp azért, mert egy olyan eszköz van a kezünkben, amellyel példát is tudunk mutatni tárgyköreink értékeivel, történetükkel, történeti jelentésükkel és jelentőségükkel, korabeli példájukkal. S a kiállítások megfogalmazása, változékonysága, finomhangolása elengedhetetlen a folyamatosan változó 'befogadók' miatt. Értem pl. ezalatt a jelenkor fiataljait, gyermekeit, akiknek érdeklődéséről/érdektelenségéről (info-kütyük vonzalmáról), informatikai eszközhasználatuk, lélekbeli fejlődésükről vajmi kevés információnk, tudásunk, tapasztalatunk van.
A mai kor kihívásai, jellemformáló, tanító, jó- és rossz példát mutató történései kell, hogy erősítsenek, hiszen most mi visszük azt a stafétát, amelyet át kell adjunk a jövő nemzedékének. Nem dobhatjuk el. Mert nem lesz mit átadni. Ez a ’küldetés’ benne rejlik a gyűjteményeinkben, ezt kell megmutatnunk.
Vörös Márta
